csütörtök

Jövőtlenség

Napról napra fogy a jövőm. 
Nem csak abban az értelemben, hogy minden pillanat csámcsogva harap le egy darabot az életemből*.

Gyere el holnap!
Vasárnap összejöhetnénk!
Nem kell most, jó lesz jövőre is!

És akik mondják, biztosra veszik, hogy lesz holnap, vasárnap, jövő év, és az a maihoz hasonló lesz. Mostanában állandóan előlebeg a ha feltételes kötőszó, és hízik a bizonyosság, hogy nincs jövő. Ott aztán nem történhet semmi. 

*Az, hogy egyre kevesebb az életemből hátralévő idő, csak addig igaz, amíg gondolatok locsognak a fejemben. "Amikor az elmében nincs egyetlen gondolat sem, az olyan, mintha az űrben lebegnél." (Osho) Az ember képtelen az időt megtapasztalni, ha nincs semmilyen mozgás. Amikor ezt olvastam, mintha áram ütött volna. Kigyúlt a fény a fejemben: a gondolatok (a mozgás a fejemben) teremtik az időt. 

Három ember figyel egy zászlót, ami lobog a szélben.
Az egyik így szól: „A zászló mozog.”
A másik azt mondja: „A szél mozog.”
A harmadik így szól: „Mindketten tévedtek. Az elme az, ami mozog.”
zen tanítás

Az elme az, ami mozog.
Megszűnik az elme, megszűnik az idő. Volt, nincs visszaszámláló.


vasárnap

Vademberek hajszája - filmajánló

A magyar cím félrehord, mint egy rossz puska. A Hunt for the Wilderpeople vadászat vademberekre - nem az üldözők a vadak. Kivételesen azonban lehetne akár úgy is.

Csak az új-zélandi táj hullámzik a háttérben, a film színvonala nem, magasan az égben van az első kockától, szeretni való, végig bugyborékol az emberben a nevetés, miközben a szomorúság szürkéje a háttér. Bizonyítható, hogy a menny a pokollal összeér: az egyik jelentben olyan magasara csapott bennem a nevetés, majdnem átfordult sírásba. Az utóbbi idők legjobb filmje.



szerda

Vicces szomorú mese

Volt egyszer egy roppant eleven kisfiú, mint az ördög, mint a tűz. Alábuktak körülötte a vázák, borultak a székek, zuhantak a virágcserepek, tekergett fürge kígyóként az asztalterítő, csavarjaikkal fölfelé meredeztek a széthagyott játékok, bukkanót vetett a szőnyeg.
Nap nap után fölhangzott a kétségbeesett kórus:
Nagyapaaaaa!
Nagyapa laffadt bajszú, huncut szemű öreg volt. Egész nap üldögélt a karosszékében, és pipázgatott. Amikor fölhangzott a segélykiáltás, kicsit fészkelődött vén karosszékében, az reccsent rá kettőt.
Na, gyere, te gyerek
A levegőben megkönnyebbült sóhaj szállt.
Hamarosan nem hallatszott más, mint a reszelős hang, és a kandallóban égő fahasábok ropogása. A szobában boszorkánykonyha baljós mécslángja lobbant, varázsitalok fortyogtak, csípős meg édes szag terjengett, kastélyt övező vizesárkokból víz loccsant, táltosok patája dobbant, alóluk csillagcsóva hullt a szőnyegre, s csilingelve koccant össze Hamupipőke üvegcipellője. A mesék vége felé azonban a reszelős hang egyre halkult, és halkult, és erősödtek az ilyenek:
Hhhhhrrr, khü, khü, khü, há-pü-tyü-pü-tyü....
Az öreg feje lassan a mellkasára bukott, a mesevég meg elveszett.
Nincsen vége, fuss nélküle!


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...